Page 15 of 16

Egy nyilatkozat margójára…

Most olvasom az Indexen hogy ma reggel megkezdődött a Budapest Pride Fesztivál.

A cikkben van egy “érdekes” rész:

Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója köszöntőjében elmondta: művészként fontos az igazság, hiszen meg kell ismerniük azt, amit éreznek, és azt ki kell tudniuk fejezni. Sok meleg művész már átment azon a folyamaton, amikor megismerték magukat. Mindenki legyen büszke arra, ha átment ezen: Csajkovszkij még nem vállalhatta másságát, de Bernstein már igen – tette hozzá.

Mint fogalmazott: nincs semmi baj a heteroszexuálisokkal, amíg nem akarják saját életmódjukat rákényszeríteni másokra. Mindenki mellett ki kell állni, akit elnyom a többségi társadalom – zárta beszédét Fischer Iván.

“Drága” Iván,

Sok barátom van az USA-ban, Európában es Ázsiában is akik homo- vagy biszexuálisak. Nagy részük művész és én mint hetero nagyon szeretem őket…

Csakhogy Ti és kedves barátaid azt felejtitek el itthon és másutt is nyilatkozataitokhoz hozzáilleszteni, hogy: nincs semmi baj a homoszexuálisokkal, amíg nem akarják saját életmódjukat rákényszeríteni másokra.

Mert erről ugye mélyen hallgattok… Aki otthon van a nemzetközi művészvilágban az tudja hogy miről beszélek.

Fogel Frigyes

Elég! Nyílt levél a MAT szerkesztőbizottságának

„Érdekes“ cikk jelent meg a Magyar Antropozófiai Társaság folyóiratában Martin Large tollából, melyben a szerző  a Kulturális Kreativokat többször is megemlíti.

Idézet az írásból:

„Magyarországon is létre fognak jönni a kulturálisan kreatív emberek gyűjtőhelyei, például a Waldorf-iskolák közösségei, vagy a biodinamikus farmok. Bár az országot látszólag a konzervatívok uralják és kis számú modernista, mégis sok-sok kulturálisan kreatív magyar vándorol ki Orbánisztánból, és dolgozik a világ minden táján.
A kivándorlást ösztönzi az úgynevezett „haveri kapitalizmus”, amely barátságtalanul áll a normális üzletmenethez, és erősíti az elit kezében tartott állam, a kötelező érvényű, vagy ahogy nevezik, a „nemzeti összefogás” rendszere.. Magyarország oly mértékben néptelenedik el, hogy még Győri Enikő, a Fidesz minisztere is azt mondja: „A népesség csökken.. Ez borzasztó.  Ez rémisztő.”

E sorokat olvasva fel kell tennem néhány nagyon fontos kérdést a nyilvánosság előtt. Annál is inkább meg kell ezt tennem, mert az elmúlt öt évben volt szerencsém a világot bejárva felkutatni és filmekben is bemutatni a nagyközönségnek a  KK-világjelenséget. (Többek között az első KK-tanulmány amerikai szerzőpárjával készítettem  mélyinterjút, valamint még számos filmet e tárgykörben itthon és külföldön, melyeket eddig közel kétmillióan láttak.)

Kérdéseim a következők:

1. Miként lehetséges, hogy egy szellemtudománnyal foglalkozó – állítólag független – lap direkt aktuálpolitikai kitételeket, véleményeket, célzasokat jelentet meg, ráadásul egy olyan cikk keretein belül, melyben a steineri hármas tagozódásról is szó esik?

2. Honnan tudja a szerző, Mr. Large,  hogy „hány Kulturális Kreatív magyar vándorol ki Orbánisztánból”?

3. Milyen forrásból értesült a szerző arról, hogy az eddig külföldre kitántorgott emberek közül hány a KK? Van erről nyilvántartás? Ha igen, akkor hol? Kik készítették és hogyan?

4. A cikkben Mr. Large nagyívűnek szánt gondolatmenetére feltűzött, nemzetközileg ismert példák között váratlanul felbukkan egy meglepően pontos adathalmaz Felcsút településről, lélekszámáról, a helyi futballakadémia költségvetéséről stb.
Vajon honnan ered a szerző ilyen mélységű tájékozottsága?
(Vagy csak én vagyok olyan “kispályás”, hogy bár eddigi életem közel felét külföldön töltöttem, kis időt Mr. Large hazájában is, ilyen mélységű tájékozotságról nem tudnék bizonyságot adni?

5. Hogyan lehetséges továbbá, hogy Mr. Large (az idézett lap szerint) brit egyetemi tanár, kiadóvezető, a hármas tagozódás szakértője magyarországi Waldorf-körökben is tart előadásokat?
Vajon az őt hallgatók tudják, hogy Mr. Large és barátai mit művelenek egy szellmetudományi folyóiratban, mely sajtó- orgánum a Rudolf Steiner által földre hozott antropozófiát viseli nevében?!

6. Hogy lehet, hogy a máskor oly precíz szerkesztők ezúttal nem nevezték meg a cikk forrását, az tehát iródhatott közvetlenül a folyóirat felkérésére. Vajon miért?

Végezetül:

Kedves Ti, akik tudjátok, hogy ez az írás Nektek szól!
Nem lenne jobb egy kicsit leülni, nagy levegőt venni, esetleg Steiner könyveit feltenni a polcra, és számvetésbe fogni? Amíg Ti melldöngetve (belső köreitekben igen bátran) liberálisnak valljátok magatokat, és az individualizmusra hivatkoztok úton-útfelen, nem gondoljátok, hogy egy kicsit hamisan szól a hangszer a kezetek alatt?
Vajon szinkronban vannak tetteitek mindazzal, amiket otthonotok biztonságában olvastok Steiner műveiből, hogy aztán okkult gőgötök elefántcsonttornyából időnként kinyilatkoztassatok a pórnépnek néhány igét..?
Miközben nem vagytok képesek lelketeket, szellemeteket a napi politika hipnózisától távol tartani?

Mondhatom ezt, sőt kérdezhetem, mert ismerlek Benneteket.

Szinte mindnyájatokat.

Itthon és külföldön.

A brit származású  P. E.-nek volt igaza, aki kerek-perec ki merte jelenteni: elbuktatok.

Igen: elbuktatok. És ezt Ti is tudjátok a szívetek mélyén.

Évtizedek óta hallgatva/figyelve okosságaitokat úgy látom, egy dolog, csupán egy dolog hiányzik belőletek.
(Tisztelet a nagyon kevés kivételnek.)

A Krisztusi Szeretet, amiről oly sokat beszéltek.

Ezért nem működik az, amit annyira szeretnétek.

Maradva tisztelettel:

Frigyes Fogel

Kulturális Kreatív,
Producer, független filmes, csellista

Az érem több oldala… (Egy mazochista monológ Krisztus után 2015-ből)

43 éves vagyok.

Van egy öreg autóm.
Ha azzal érkezem egy helyre, akkor “nyugi” van…
Ha az új autómmal érkezem, akkor legtöbbször én vagyok az újgazdag nyugatra szakadt bunkó (vagy a keletről jött paraszt).

Van Iphone-om. A legdrágább és a legjobb.
Ha azt veszem elő, akkor a legtöbb helyen én vagyok a kőbunkó (nyugaton is). Ha a 12 éves régi mobilomat húzom elő, szinte mindenki laza és megértően mosolyog…

Van jó sportcipőm.
Vannak jó ruháim, szmokingom, frakkom, mert ilyenekben is dolgoztam.
Ha ezeket hordom, én vagyok a…
Ha farmerban és pólókban járok (mint általában), akkor “kőproli” vagyok.

Fogel a vezetéknevem… Zsidó név.
Ha a nemzetközi érelmiségi elit köreiben mozogva bemutatkozom, akkor ez “jó”. Ha elmondom, hogy magyar vagyok és megkereszeltek, megváltoznak a dolgok…
Ha éppen németnek mondom magam, akkor “mindenki haver”.
Ha az USÁ-ban “véletlenül” spanyolul szólalok meg, kinéznek a társaságból.

Ha nem fogadom pozitívan egy homoszexualis művészkolléga közeledését, kirekesztő vagyok.
Ha kedves vagyok hozzájuk és szünet nélkül bólogatok, akkor progresszív európai… (Ennyit a nemzetközi művészvilágról.)
Ha felnézek egy vezetőre, akkor én már csak egy individuális/manipulált roncs vagyok.
Ha én vagyok a vezető és nem nézek fel senkire, akkor vagyok ám a faszagyerek…

Ha egy menekült előtt megállok és szóbaelegyedek vele, akkor az egyik helyen én vagyok a “nagy civil”, a másik utcában viszont fellöknek és leköpnek ugyanezért. (Nemcsak Magyarországon.)

Ha történelmi párhuzamokat hozok fel a jelenlegi helyzet megvilágíására, a legjobb esetben is fasiszta állat vagyok.

Ha épp Spanyolországban élek, akkor állítólag én vagyok a szerencsés kevesek egyike.
Ha a spanyol kollégáim megtudják, hogy magyar vagyok, akkor…

Ismerem szinte mindegyik oldalt a munkámból és az élethelyzetemből adódóan.

4 nyelven beszélek.
Három különböző országban élek.
“Szabad” ember vagyok.(?)
De meddig???
Volt idő, amikor én is menekültem.
Akkor még állt a vasfüggöny.
Tudom, amit tudok.
Megfizettem,  amiért meg kellett fizetnem.
És még mindig látom ugyanazokat a demagóg képmutató manipulátorokat. Egyre többet… Mindenhol.
Látom, ahogy hergelik az embereket, és ahogy az emberek egymást hergelik.
Látom, hogy szinte minden csak érzelmi kérdéssé silányul.
Látom, hogy az emberek nagy részénél hiányzik az alapvető tudás és kultúra.
Látom az elkurvult értelmiségieket. Mindenhol.
Látom a megmondó embereket.
Látom a szektákat.
Látom a “jólelkű, naív(!?), megvezetett pszichopatákat.
Úgy látszik, mostanában (a korábbi időkkel ellentétben) sokan megmutatják valódi arcukat.
Az igazi manipulátokok azonban – továbbra is a függöny biztonsága mögött – pervezen mosolyognak, sőt vicsorognak.
Ahogy szoktak.

Hol vannak a FÜGGETLEN gondolkodók, az írástudók, akik ilyen helyzetekben a fényvivő szerepét vállalják?
Hol van ama bizonyos harmadik oldal?

„Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el!” (1Péter 5,8)

Maradva tisztelettel,
(egy repülőtéri tranzitból)

Frigyes Fogel
független filmes

Ne féljetek! (Hisz mind hazudnak)

Mind meghalunk? Igen, egyszer mindannyian levetjük a szmokingot…

De vajon feltesszük-e a kérdést, hogy a nagymédiák zsoldosai miért tesznek ki pár órával a tragikus párizsi események után ilyen szalagcímeket:
“A pápa szerint ez már a harmadik világháború…”
“Nem kéne végre elkezdeni a terror elleni háborút?”
És így tovább.

A válasz egészen egyszerű… Nem azért teszik mindezt, hogy informáljanak minket, hanem azért, hogy féljünk.

Mert ha az ember fél, akkor a reakciói lelassulnak, a tudata beszűkül, hirtelen döntésképtelen lesz, vagy akár kővé dermedtté bombázzák megmaradt érzékszerveit a fenevad katonái.

A média zsoldosai, a hazugság katonái – akik sokszor még annak sincsenek tudatában, hogy munkáikkal mit tesznek, kiket szolgálnak – , láthatóan egyre profibb munkát végeznek.

Ugyanazok az erők hazudnak nekünk, akik a XX. század elején Európát tönkretették.

Most még rafináltabban teszik a dolgukat, ráadásul olyan magas művészetre emelték manipulációikat, hogy a jelenkor emberiségének nagy része magától segíti ennek a világerőnek a terveit, lefokozott tudatú marionett bábuként mozgatva. Teszik mindezt az írástudók eltökéltségével, biztonságával és a világot és embertársaikat megváltani akaró “szeretetükkel”.

Szegény Andersen… Meséket kellett írjon… Hogy is volt a király új ruhájával?
Hol is vannak azok a kisfiúk, akik bátran, nyugodtan, értelmes gondolatokkal, a szellem biztonságával fel mernek kelni a hazugság ingoványából és felteszik A Kérdést?

Még nem látom őket.

Most a mesterséges intelligencia jéghideg lényeit látom, akik algoritmusaikkal érzelmi reakcióinkat figyelik a Pók által szőt Hálón. Manipulálják az emberek millióit, akik szünet nélkül a Gépek előtt ülve, például a francia nemzeti trikolorba változó bélyegképek technikáját alkalmazó pótcselekvéseitől gyorsan(!) kielégülve, elégedetten dőlnek hátra foteljeikben, mereven, szinte hipnotizálva a villódzó monitorok embertelen hideg fényével megbűvölve. Abban a Hitben, hogy tettek valamit.

De nem tettek semmit. Csak a hazugság ingoványát növelték…
Mindezt nemcsak Andersen zseniális művében, hanem például Michael Ende  A Végtelen Történet című alkotásának imaginációiban is felfedezhetjük.

És a Hazugság egyre csak nő.

Lassan bekebelezi egész kultúránkat.

Eközben a fősodratú média zsoldosai lihegve bizonygatják nekünk, hogy a “közösségi média” lám milyen sokat segít az embereknek az ilyen tragikus helyzetekben is.

Hazudnak.

Ki kell mondani.

Kérdezni kell, magunkat főleg.

A Kilkhor-t el kell pusztítani. Magunkban.

Mind meztelenek vagyunk… És mind meghalunk egyszer…

De hogyan?!

Ez itt a kérdés.

Válasszatok.

Frigyes Fogel

Napier, Új-Zéland
Krisztus után 2015. év november 15-én

Tavasz van, Új Zélandon vagyok… (2015. október 23.)

Most itt, a déli féltekén filmezek, ahol épp rügyeznek körülöttem a fák…
Pár napja érkeztem…

36 órás repülő út után Ausztráliaban volt az utolsó átszállásom arra a repülőgépre, amelyik már Új Zélandban ért földet.
Az Emiratus légitársaság jelenleg a világon létező legnagyobb Airbus-ába bezsúfolódva sok német, amerikai, egyiptomi, indiai turistával és üzletemberrel volt szerencsém együtt utazni.
Ahogy láttam, én voltam az egyetlen, aki magyar útlevéllel érkezett a reptéri határőrök ellenőrző posztjaihoz.

Az első meglepetés akkor ért, amikor ránéztek az útlevelemre, majd kedvesen, de határozottan elvezettek.
Hmm…
Ilyenre általában az USA-ban vagy éppen az ausztráliai belépéseknél számíthat az ember, ahol nagyon keményen megnézik, kit engednek be az országba.
Na de itt, ezen a szigeten, a világ végén?!

Igen… elvezettek, és nem csak engem… Tizenéves német fiatalokat, nepáli szerzeteseket és másokat is.
Engem először egy nagy terembe vittek, ahol akár a reality sorozatokban, hatalmas asztalokon kiterítik az ember összes csomagját.
Egy fiatalember éppen egy állig felfegyverzett határőr előtt állt a szétszedett holmijával….
Sírt…
Aztán kiabált…

Bevillantak régi emlékek, amikor annakidején a román határon “élveztem”, még mint kisgyerek a szekusok perverzióit…
Visszaugorva a jelenbe mélyet sóhajtottam és felkeszültem lelkileg… Kicsit később kiderült, ezt igencsak jól tettem…
Három órán keresztül különböző helyiségekben különböző hivatalos új -zélandi rendőri és határőrizeti szervek kihallgatását volt szerencsém “élvezni”…

Mint a filmekben.

Harmincszor megismételve a teljes élettörténetemet az adott közegnek.
Az ember aki necces helyekre is utazik – és ezen a listán Új-Zéland eddig éppenséggel nem szerepelt az elképzeléseim szerint –, pontosan tudja, hogy ilyen helyzetekben jó igazat mondani, mert ha később belegabalyodsz a saját sztoridba, akkor bizony elvesztél.
Nos, ennek tudatában kedvesen, türelmesen, mosolyogva végigjátszottam velük a játékot.

(Mint utólag megtudtam, az új-zélandi kapcsolatomat a kihallgatásom közben többször is felhívták telefonon, hogy leellenőrizzenek.)
Aztán nagy nehezen végére értek a kis játékuknak és elvittek egy másik helyiségbe, ahol ismét átélhettem a bezártság élményét.
Három kamera a falon, tök egyedül, kimenni nem lehetett, mellékhelyiség sehol.

Várni és várni, hogy eldöntsék, beengednek-e az országukba.
Aztán bejött egy határőr és gratulált nekem, hogy kaptam egy speciális(?!) átmeneti vizumot: most már beléphetek Új-Zéland területére.

Ekkor döntöttem.

Tudtam, hogy ilyen esetekben legjobb, ha kussol az ember és örül, mert “minden jó, ha jó a vége”.

De…

Elkezdtem kérdezni.

Elővettem – mert ezek szerint előrelátóan kinyomtattam még az utazásom előtt! –  az EU és Új-Zéland közötti törvényi megállapodás szövegét, miszerint nekem és még más schengeni országok polgárainak alapból 90 napig mindenféle vízum nélkül van jogom az országban tartózkodni.
Semmi válasz.

Folytattam…

Hogy lehet az, hogy ők egy olyan személyemre szabott vízumot adnak nekem most, amiben az áll (angolul), hogy a visszaútra szóló repülőjegyem dátuma előtt mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kitoloncolhatnak az országból, vagyis számítsak erre a lehetőségre is.
Még mindig néma csend.

Na, ekkor kitört belőlem a keserű röhögés (szó szerint) és ezzel a reakciómmal a Mauri rendőrt eléggé meglephettem, amikor a papírjaimat (köztük a meghívólevelemet (!) ) félredobva rákérdeztem: hogy de most tényleg, mi a fészkes fene volt a gond velem, fiúk…
A lazaság ismét bejött, ugyanis az officer elmosolyodott és ezt mondta:
“Mert magyar az útlevele. Nem szeretjük a kelet-európaiakat.”
Így. Ezekkel a szavakkal.

De várj csak, kedves olvasó, nem ez a poén…
Amikor már a szigeten belül autóztam a vendéglátóimmal, elmeséltek nekem egy sztorit.
Új-Zéland kormánya egyszer úgy döntött, hogy Afrikából és más hasonló nehézségekkel küzdő helyekről menekülteket fogad be, hogy segítsenek rajtuk és családjaikon.
Ez volt a duma…

Ezeket az embereket szétosztották a szigetnek azon részein, ahol az igazi meló történik, magyarán olyan munkákra küldték-küldik ezeket a szerencsétleneket, melyek az ittenieknek már büdös.
A program egész jól bevált: az elmondásuk szerint ugyanis azóta rengetegen érkeztek a harmadik világ országaiból, amiről persze nem hallunk a médiában semmit.

Ismerős a történet?
Elöregedő Európa? EU-s nagygyárosok tapsikolása a friss (olcsó) rabszolgáknak?

Politikusok ámokfutásának álcázott teljességgel tudatos döntések?
Úgyhogy kicsiben láthatom itt is, ami most nagyban történik a földgolyó másik felén. A tönkretett Európában…

De a “poén” még csak most jön…

“Megdöbbenve” hallottam a vendéglátóimtól, hogy a multikulti szerintük nem működik errefelé sem, s hogy a kormányuk által behozott tömegek nagy része nem akar dolgozni, csak szaporodnak… Ezekkel a szavakkal!
(A vendéglátóim helybéliek…)
Keserűen elmosolyodtam…

“Elámulva hallgattam, hogy mennyi fasiszta, kirekesztő bunkó van a vendéglátóim között, ezen a szigeten is.
Hát már a déli féltekét is megfertőzték a közép-európaiak “kibírhatatlanul diktatórikus, bunkó, unortodox vírusai”?!

Jó gondolkodást…
Frigyes Fogel

A mozigépész és a futóbolond – avagy egy rendhagyó mozilátogatás margójára…

Megkerülve a Földet, 2016. január 27.  ködös estéjén megérkeztem Budapestre… Tizenegy hónapja megállás nélkül filmezek.

A Vígszínház mellett egy kis mozi felé baktatok. Ma Kino Café-nak hívják…

Az öreg mozigépész barátom szótlanul lépked mellettem a párás nagykörút esti árnyékai között, miközben magam is elmerülök a gondolataimban: vajon miért erősködött, hogy jöjjek el vele és nézzünk meg együtt egy filmet, mielőtt ismét elhagyom Magyarországot, rohanva tovább felvételeket készíteni távoli világokban?
Ráadásul számomra egy teljesen ismeretlen filmre invitált… Erősködött hogy jöjjek el vele…

Furcsa ez az egész – gondoltam –, miközben a ködös, számomra már szinte idegen módon új pompájában csillogó pesti körúton sétáltunk.

Húsz éve nem jártam így, gyalogosan errefelé…

A mozigépész nem Arra a magyar filmre invitált, amiről a kritikusok és a nemzetközi sajtó is harsog már hónapok óta, és már most a híres “arany bálvány” nagydíj előre kikiáltott várományosának tűnik, hanem egy számomra teljesen ismeretlen, de szintén magyar rendező(nő) alkotását választotta.

De már jól ismerem a barátomat, adok a szavára…

Betoppanva rögtön meglepett, hogy a kis moziban a zsúfolt előtérben kialakított kávézó tere nagyobb vol,t mint a tizenöt szék befogadására szolgáló nézőtér…

A sok fiatal és néhány idősebb vendég közt elvegyülve/átvágva sikerült még az utolsó percben a film kezdése előtt jegyet szereznünk…

Közben elmerengtem, ahogy a tekinteteket kerestem, vajon mit fogok átélni itt,  hiszen ritkán fordulok meg ilyen minimalista, szinte liliputi helyszíneken/filmszínházakban, pláne itt Magyarországon, amit közel húsz éve elhagytam.

Lassan elsötétült minden és belecsöppentem egy nem várt világba.

A karmester (a filmrendező) többször élesen (bele)vágott.

Most az Egdmond nyitány (Ludwig van-tól) .

Kavarogtak a képek, a vihar egyre fokozódott, és… sírtam… többször is rázott a sírás…

Tizenöt ember társasásgában sírtam úgy ismét, mint annakidején amikor a Schindler listáját láttam először. Akkor nagyon sokan voltunk abban a patináns nagy filmszinházban.

Ma este, itt, most csupán tizenöten.

Akkor, annakidején a Schindler rendezője már világhírű volt.

A ma esti film rendezője nem lesz az.

A film végén, amikor mindennek vége lett és a stáblista is véglegesen feketébe fordult, akkor megértettem, hogy öreg barátom miért cipelt el erre a filmre.

Negyvenhárom éven át kerestem a választ egy kérdésre.

Nagy köröket jártam be, a világ végére is elmentem, kerestem, sokfelé éltem, és most, ma este, amikor már nem is reméltem többet, hogy keresésem eredménnyel jár, a sors finoman, tapintatosan, halkan és szelíden Budapest szívében egy tizenöt férőhelyes kis moziban, régi-modern díszletek között letette elém a választ, amit oly sok éven át a világot keresztül-kasul bolyongva kerestem és most megéreztem hogy valahol mindig ott volt a lelkemben mélyen.
Nagyon mélyen.

És ekkor döntöttem. Most már tudom, hogyan tovább.

És ismét világossá vált számomra az is, hogy művészet nélkül nem lehet…
A mai világban csak a művészet menthet meg minket… Azon keresztül kaphatjuk meg a megváltást.

Ha tehetitek, vigyétek el szeretteiteket Fekete Ibolya filmjére:  “Anyám és más futóbolondok a családból”…

Fogel Frigyes

TISZTA VIZET A POHÁRBA! (2014 Március)

Az utóbbi időben számos felkérést kaptam, hogy csatlakozzam egy bizonyos ügyhöz.
A legutóbbi megkeresés ebben a témakörben tegnap érkezett. Ezután belenéztem egy hírműsorba, és az ott látottak felszakítottak bennem egy gátat. Végképp betelt a pohár. És most már ki is ömlik.
Ennyi év közös munka után úgy érzem, rátok is tartoznak az alábbiak:

Tehát kaptam egy e-mailt: hamarosan bizonyos emberek szerveznek egy összejövetelt, ahová szeretnék, ha én is elmennék, sok más Kulturális Kreatív ismerősömmel együtt.

Intuíciómra hallgatva megmutattam a levelet egy barátomnak, mert több szem többet lát(hat). A válasz meg is érkezett: a találkozót óraműpontossággal arra az időpontra szervezik, amikor éppen egy nemrégiben meghirdetett országos politikai rendezvény zajlik Budapesten.
Ezt az invitálók elfelejtették közölni velem.
Utólag már meg sem lepődöm, annyira klasszikus a manipuláció eme formája (is).
A gondom inkább azzal van, hogy ezek a megkeresések általában “nagynevű”, magukat kulturális kreatívnak feltüntető emberektől érkeznek… – mert nem ez az első eset.

Már több alkalommal megkörnyékeztek “báránybőrbe bújt ordasok”, akik a KK-közösséget általam próbáltak saját céljaikra felhasználni.
Többször kaptam ajánlatot a választások közeledtével különböző politikai irányultságú szervezetektől, avagy korábban arra próbáltak rávenni, hogy kilóra, értsd: pénzért adjam el a KK domain neveket és a közösségi oldalak hozzáférési kódjait, amiket saját zsebből finanszírozva, sok munkával építettem fel, s ez így van a mai napig.
Minden ajánlatot visszautasítottam, ám ezek az erők nem nyugszanak: még mindig elég vastag a bőr bizonyos testrészükön, hogy újra és újra megkörnyékezzenek.
Neveket is mondjak?
Megteszem, ha rákényszerítenek.
Addig is: akit érint, az tudja, miről van szó.
Sokan vannak, és némelyikük “magasan”.

Tegnap késő este hazaérve láttam az említett hírműsort: a Magnet Bank egyik tulajdonosa mosakodott éppen a Simon-ügyként elhíresült pénzügyi tranzakciók kapcsán. Nagyon elszomorodtam: az egész magyarázkodás csak még inkább hiteltelenné tette az egész – magát etikusnak hirdető – intézményt.

Külön története van annak, ahogy az elmúlt évek során “szociális tevékenységeikkel” megcélozták a Kulturális Kreatívokat és azok rendezvényeit. És ők vonultak is sorban az itt meg nem nevezett központi helyre. Engem is többször megkerestek… Például azért is, hogy készítsek reklámfilmet a Magnet Bankról. Ez a terv végül nem valósult meg, és ezért hálát adok a sorsnak.
Egyszer azonban – engedve a többszöri invitálásnak – elmentem az egyik rendezvényükre.
Mindenki ott volt, aki “számít”, sok-sok ismerős arc, KK-ok, üzletemberek. Korábban többükkel készítettem interjút és filmeket.
Erről röviden csak annyit, hogy egyik ámulatból a másikba estem: egy olyan fajta “szellemiséget” kellett megtapasztaljak, és az események olyan irányt vettek, hogy egyszerűen fel KELLETT állnom az első sorból, és távozni, pedig távol áll tőlem a teátrális viselkedés.

Nem lehet többé makogással, magyarázkodással elbújni a felelősség, tetteink következménye elől, ahogy azt most a Magnet Bank prominens embere teszi. Hol vagyunk? Mik vagyunk? Hová süllyedünk még?
Ezért hallgatom fájdalmas szomorúsággal e műsort.
Miért kell bármelyik körnek lefeküdni? Ja, pénzért… ne is mondjátok, tudom, engem is megkörnyékeztek néhányszor, ahogy már utaltam rá.

A legkiábrándítóbb az, ahogyan az egykor együtt, egy ügyért lelkesedők egymás háta mögött a másik hátába döfik a kést…
Én nem veszem fel ezt a kesztyűt, mert valami visszatart ettől.
Tombolnak az erők, de szorosan kell tartani az irányzékot.
Pedig a korrupció és a New Age-es őrület kart karba öltve szinte a megszállottságig bénítja le a mégoly kreatívnak tűnő embereket is, és a tárgyalások alatt magamon érzem lesajnáló tekintetüket:
Szegény hülye! Nem kell a tuti? Pedig feleznénk a zsíros koncon! Ami jár, az jár!
A válaszom akkor is: NEM! SOHA!
Kinek-kinek a lelkiismerete szerint: nyírjatok, beszéljetek ki, az is eljut hozzám, csak idő kérdése, és tegyétek, amit jónak láttok – gyümölcséről ismerszik meg a fa. A képmutatók idejét éljük, de már nem sokáig lehet átverni mindent és mindenkit. Az intellektuális önfelmentések nem adnak valódi feloldozást. az igazi morál nem igényel magyarázkodást: vagy van, vagy nincs. Legbelül mindenki tudja, hol áll.
Én is tudom.
És igen: számomra is fájdalmas a szembenézés. De nem akarom megúszni.

Ám felejteni sem szeretnék. És nem is fogok.
Én hiszek a csodákban. Bármikor kegyelmet kaphatunk, ha nem félünk.
El kell dönteni, melyik oldalon állunk, vagy elsöpri a szemetet az idő.
Soha nem késő.

Sok erőt és kitartást kívánok minden KK-nak, aki nem kurvult el ilyen-olyan érdekek mentén, és meg tudta őrizni szívét és reményét a kitartó munka gyümölcsében, melyet egy bizonyos könyvben a Mennyei Jeruzsálem falának neveznek.

Fogel Frigyes