Tanács a gépkorszak idegbajos népének

Szólok, mert szánom sanyaruságod,
gép-korszak idegbajos népe:
van még szabadulásod.

Ha félreveted:
a gyilkot és bilincseket:
ha megveted
az egymás ellen uszító elveket:
ha élteted
válogatás nélkül az embereket:
ha tiszteled
a másét, s nem azt, ami a tied:
ha hiszed,
hogy inkább te halj meg, mint ellenfeled:
ha engeded
hogy bizalom vezessen kényszer helyett
ha összeteszed
egymás ellen fordult két kezedet:

híven fognak szolgálni téged
csörgő gólemeid, a gépek:
száz éve se kell
és a villanydrótok lehullnak,
mert van nagyobb fényesség:
száz év se kell
és a sínek elrozsdásulnak,
mert van különb sebesség:
száz év se kell
és magad ura leszel
s nem reszkető vigasztalan

Weöres Sándor

„Boldogok a lelki szegények…” Hányszor értették félre! Milyen csonkán idézgették! Milyen gúnyos hangsúllyal „mondogatták oda” a „naiv” hívőknek a „kitanított” ostobák! Az üzenet egyébként kétkamrájú, kettős lakatra jár. Boldogok az elsősorban lelkükben élők. Akik a lelküket gazdagítják. De akkor boldogok igazán, akkor fogják „meglátni” őt: ha a lelkűk egy bizonyos irányban nem teng túl: káprázatok között, fölépített szenvedélyekben, taszításokban és vonzásokban verődve. A lélek álgazdag, elburjánzott élete is rejthet csapdát, sokszor ravaszabbat, mint a test csapdái. Nem minden szegény „minta”. Nem minden szegény él tiszta életet, de minden szegény – helyzeténél fogva – a valóságos Istenhez közelebb van. Mert amije itt nincs, s amit majd a határon túl eredeti formájában valószínűleg rögtön megajánlanak neki – azt könnyebben felismeri. Hiányait tévesztés nélkül töltheti be. Sóvárgása csömör nélkül kielégszik. (Nagy utazás, fürdőzés, fényes ruhák; áradó szeretet, megkülönböztetett figyelem; meghívás a Felső Társaságba, ragyogás és lakoma: övé lesz mind.)

A gazdagról és a mennyek országáról szóló példabeszéd sem azt jelenti – gondolom -, hogy aki gazdag, az eleve ki van zárva. Csak azt jelenti: hátrányosabb helyzetű. A teve előbb csúszik át a tű fokán, mint ő a kapun. Mert az „enyémhez” való ragaszkodást, a szerzés tapadókorongos szüleményeit nehezebb leválasztani, mint a teve hátáról a púpot… Az „ügyesség” eredménye, a „színes anyagiak”: átpréselhetetlen málha. Ezért a masszív, komolyan vett tulajdon: hosszú, kínos agónia. Amíg csak a csupaszra súrlódó lélek egyenként be nem dob mindent a zúzdába. És aztán végre az új közegbe lépve: ez a földi javakból frissiben kiforgatott „érkező” „idegenesen” tájékozódik. Nem találja föl magát. Amit a lentiért kínálnak neki: a magas kárpótlást föl sem fogja; elszalasztja. Ez a mértéktelen birtoklás kockázata. A belebonyolódás abba, amit inkább tisztázni és oldani kellett volna. Az anyaggal való egyesülés nemző kísérlete után tehetetlenség a szellemi nászra. Az a „sikeres” gazdagság átka, hogy olyanná válsz, amilyenné, miközben szép csendesen „gazdagodok’. A gazdagságod a rejtekhelyre is besurran, és módszeresen kifoszt téged.

Akkor hát rossz a gazdagnak, és jó a szegénynek?! Ha a szegény mondja: részben igaz, részben vigasz. Ha gazdag mondja: káromlás és ízlésficam.

Sem a sok, sem a kevés nem megoldás. Mindenből az az éppen annyi kéne.

Különben is: az áldozat megsajnálhatja hóhérját. De a hóhér nem sajnálhatja meg önmagát. A síró hóhér vagy paranoid, vagy már nem hóhér többé.

A szegénység – itt és most – fáj. Irigyelni csak a fölvállalt szegénységet lehet: az érvényét nem vesztő, másfajta gazdagság érdekében történő tudatos leszegényedést. Példázatul a sokgyermekes családok lépcsőzetes szegénységét, amit „ők maguk idéztek elő maguknak”, s ezért nincs a földön náluk bátrabb.

Van, aki azt vitatja, mi „jogos” és mi nem. Mi az, ami „jár” valakinek; osztásának, juttatásának az aktuális „jogosság” az alapja. Persze a jog is valami. De a jogban nincs szeretet. A jog maximum korrekt. A jogban nincs rugalmasság. A jog gyorsan kilyukad. A jog változik; csűrhe- tő-csavarható. Az igazság örök; egyértelmű. Ezért az igazság több a jognál. Simoné Weil jól tudta ezt. Ha egy öregasszony hónap húszadikán zsemlét lop, a jog szerint tolvaj. Az igazság szerint az állam lopta meg őt.

Minden rendszerek szégyene, ha a jog bőrét nem az igazság dobjára feszítik. A rendszerünk szégyene a kukában turkáló, amúgy ápolt ruhájú idős házaspár bocsánatkérő tekintete. Európa szégyene az éhező, fázó, rettegő, megerőszakolt Románia. És a fehér faj szégyene valamennyi homokba fúló, fekete csontváz-kisgyerek.

Világszégyen, hogy amit kellene, annak egy parányát sem tudjuk megcselekedni. Világszégyen, hogy az igazságosságtól át nem hatott „államiságot” az igazságtól legalább megérintett „személyek” ellenállása még mindig nem törhette meg. Mert még mindig nem vagyunk képesek bizonyos javakat a magunk számára nem elfogadni, és ugyanakkor nem megengedni, hogy bizonyos javaktól másokat megfosszanak.

A szégyenből, egyelőre – úgy tetszik – nem tudunk teljesen kikapaszkodni. Szmog borult ránk. Egyre csak ülepszik. (Vagy nagyon lassan vékonyodik már?) Ki tudná azt közülünk, ezzel a tüdővel, „egy levegővel” szertefújni? De van, ami rajtunk áll: a bármily kis hatósugarú szellemi ködmentesítés. És a környezetigazítás napi gyakorlata, csapatban vagy magányosan, akár „jegyzik” ezt valahol, akár nem.

Mindenesetre kevesebb dikció, több akció. Fontos a kérés következetessége is: gyöngüljön meg bennünk az, ami még erős, hogy erősödhessen, ami még gyönge.

Addig? Talán ahogy Hamvas mondja. Addig „marad saját szegénységünk”.

Jókai Anna (1988)