Filmezünk…

Naponta 10 kilométert gyaloglunk a városban… Motívum keresés…

“Templomok”. Most privát befektetők társasházi lakásokat és egyébb tereket alakítanak ezekből… 

(Most közösségi tereknek hívják)

Központ. 

Rohanok. 

Hirtelen úgy érzem nem látok jól… Egy hatalmas mecset…

Lepukkant háztömbök a városközpont határán. 

Szélsőbalos – anarchista – punk lakásfoglalók akiket a tulajok nem tudnak kitenni…

Rengeteg vendéglő.

Utcai terasz. 

Az egyik asztalnál két 40-es hölgy vacsorázik. Egy fiatal hajléktalan letérdel az asztalukhoz és békésen mosolyogva megkérdi őket hogy a maradék ételt  megkaphatja-e… A mi asztalunktól jól látom a reakciót… 

Kedvesen bólintanak a hölgyek és ezután a fiatal férfi -továbbra is az asztal mellett térdelve, mosolyogva beszélgetve a vacsorázókkal- hirtelen magába gyömöszöli a maradékokat…

Török kebapos. 

Az üzlet neve “Checkpoint Charlie” helyett: Checkpoint Ali… 

(Nem tudok mosolyogni)

Központ. Késő este. 

Szinte mediterrán hangulat, jobbnál jobb vendéglők egymás hegyén hátán majd pár méterre kosz, húgyszag, drog, szemét, alkohol stb.

Reggel.

Mobiltelefon alkalmazással nyitjuk a városban kölcsönözhető mercedes autók ajtajait… Mint más városokban a bicikliket mi most így haszáljuk itt a merciket. Amikor célhoz érünk egyszerűen csak magára hagyjuk az autót. Később ha ismét kell hirtelen egy fuvar (taxi helyett) a mobilunkon látjuk -real time-ban- a legközelebbi parkoló járgányt… 

(Ez nekünk jóval olcsóbb mint a taxi… Jönnek a gépek, mennek az emberek?)

Egymagamban uzsonnázok egy parkban. 

Eddig az összes park ugyanazt a képet mutatja. 

Szemét mindenfelé…

Elhagyott sörös üvegek és “fura” emberek szállingóznak körülöttem…

Büdös van. 

Lové VAN. (nekik)

Központ.

Hotel de Rome. 

Filmezünk.

Szünet. 

A nagyteremből átmegyünk a német kollégákkal a hotel halljába. 

Szólok nekik hogy mintha a német védelmi miniszter asszonyt látnám. 

Ursulát… 

A kollégák láthatóan homlokukat ráncolva próbálják meg felidézni hogy ki is az ő aktuális védelmi miniszterük.

Aztán meghökkennek mert látják hogy hirtelen túl sok a “gorilla” körülöttünk. 

Igazam volt mondják… “Az őrült magyarnak megint igaza lett”. 

Így mondták…

Von der Leyen asszony. A hadsereg megtestesítője… 

Zavartan mosolyog. Láthatóan vár valakit… Alacsony, törékeny… Amikor nem a kamerák optikáján keresztül látunk valakit, nos… az mindig nagyon más. Legalábbis nekem…

Egy személytelen valakit látok… Egy embert akit valakik “oda tettek”… 

 

Megyünk tovább. Ismét vacsora a központban.

….

Külváros. A szállásom felé. Alig látok fehér embert. 

Nemrég végzett Waldorfos diákokkal sörözök.

Pár pohár után megered a nyelvük… Azt mondják félnek.

Arról beszélnek hogy nem kérdezi őket soha senki hogy mit gondolnak arról mi is történik pontosan az országukban. Németországban.

Félnek az inváziótól. 

Így.

Emiatt létrehoztak egy színházi előadást. (!)

Saját darabjuk, saját rendezés.

Elővettek egy laptopot és megmutatták.

Végignéztem.

Ezek a fiatalok olyan valamit alkottak ami… Megrázott. Nem találtam szavakat csak ültem és néztem magam elé. Ilyet még nem láttam…

Kőprofik. Nagyon tehetségesek… Nagyon…

(Az utóbbi években láttam pár színházi előadást magyarországon a “nagyoktól”. Mindkét oldal színházaiban. Utáltam az egészet… Plussz amit még művelnek… Milyen jó lenne ha néhányan közölük elmennének véglegesen a pics…ba! De nem mennek…)

Német barátaim elmondták hogy lesz folytatás, hiszen hatalmas siker és  botrány is volt az eddigi előadásaikból…

Még fogunk róluk hallani.

Berlin.

Személyes átélés kell. 

(Csak) akkor tudja az ember hogy hányadán áll…

Ennyi.

Ismét reptér.

Megyek tovább.

Fotók mellékelve.

Minden jót, mindenkinek!

Fogel Frigyes