A nyelv megfékezése…

Most a választások után sorban kapom a  szép és érdekes leveleket (is) (nemcsak a pofonokat és a gyomrosokat) ami valahol megtisztelő szerény személyemnek de közülük számos levél már-már a tragikomikum határát súrolja… (szerintem)…

Például ez a legutóbbi így kezdődik:

 

“Szervusztok!

Mivel tudom (sejtem), hogy nem a Fideszre szavaztatok, elküldöm nektek ezt a levelet. Használjátok belátásotok szerint.

Még nem adtuk fel, és remélem, mi nem szorulunk arra, hogy a közeljövőben elhagyjuk ezt az országot. Nagyon nem szeretnénk, itt van (volna) dolgunk, de rezeg a léc. Elveszik a lakásunkat, a jövőképünket, hogy van értelme itt bármi előremutatót csinálni … és kivágnak minden fát… :-(.

Szép napot,”

…………….

 

Hmm… (Honnan tudják ezek az emberek hogy kire szavaztam?)

Számomra azért is meglepő mindez mert az illetőket akik küldék ezt a levelet személyesen is ismerem, jó emberek, (magas végzettségûek értsd Phd) különleges projektet próbálnak kínok között létrehozni már évek óta kis hazánkban viszont maga a körlevél… Wow…   :/

Aztán amikor levelüket elolvastam hirtelen két rövid írás jutott eszembe, remélem eljut hozzájuk:

“A tanács” és “A nyelv megfékezése” címmel…

Íme egy rövid idézet “kedvcsinálónak” és ha lehetséges akkor fogadjátok őket (türelemmel) és szeretettel…

Fogel Frigyes

Mindenre ráhúzható, abszolút érvényes magatartási formát nemigen találunk. Victor Hugó A nyomorultak című regényében a soha nem hazudozó apáca – hogy megvédje a menekülő Jean Valjeant, bizony hazudik. S bizony akkor vétkezett volna, ha kötelező fogadalma szerint, az igazat mondja, útbaigazítja az üldözőket… Bánjunk hát csínján a nyelvünkkel.”  J.A.

 

A TANÁCS

A jóakaratú ember egyik legnagyobb tévedése, ha azt hiszi, őt az Isten is tanácsadásra teremtette, mindig, mindenben. Mivel sokszor szembesül elrontott, félresiklott életekkel vagy megoldatlan közproblémákkal, tapasztalatai birtokában szüntelen késztetést érez a beavatkozásra. A közösség ügyeiben ez a buzgalom inkább hasznos, mint káros. Javaslat a neve. Meg lehet vitatni, ki lehet próbálni, el lehet vetni. Túlzó formája az okvetetlenkedés, az ellentét-szítás, a csak-azért-is kötözködés. A tárgyilagos szemlélő hamar észreveszi, mikor mi van a megnyilatkozó szándék mögött. A politikai színtér kitűnő iskola, gyakorolhatjuk a megkülönböztetés tudományát. Veszélyesebb, ha a tanácsadás kényszerré fejlődik s a személyi kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket veszi célba. Mindannyiunk számára nagy kísértés: beleszólni a szeretett lények életébe – minél jobban szeretjük őket, annál fokozottabban. Hányszor és hányszor hangzik el: „Azt tanácsolom, hogy ezt többé soha..Ez persze nem valódi tanács. Inkább fenyegetés. Álcázott parancs, amely mindjárt a büntetést is kilátásba helyezi. A legtöbben le is rázzák magukról, mint kutya a vizet, nem veszik komolyan. A valódi, a kéretlen tanácsadó, azonban felületében tekint rá a másik ember helyzetére, annak lelki szerkezetét, jellemvonásait nem vizsgálja meg gondosan, de mondja-mondja, mit tenne ő ebben a szituációban, hogy döntene ő… szinte ráerőszakolja a saját véleményét embertársára… Észre sem veszi, s máris megsértette a partner személyes szabadságát, beleavatkozott abba, ami nem az övé, s talán kárt is tett, bár akaratlanul. Indiszkrét volt – bekukucskált egy sok- ablakú ház véletlenül nyitva felejtett, legkisebb ablakán, s azt képzelte, az egész belső teret látja. Ha az ilyen „hivatásszerű” tanácsot a másik fél megfogadja, s a végén balul sül el, a felelősség, mint a bumeráng, visszaszáll a tanácsadóra – ha pedig hiába tanácsolt, remek alkalom a kárörvendezésre: „…mert nem hallgattál rám!” Nem közömbösséget hirdetek. Csak egy sokkal finomabb, érzékenyebb lelki tevékenységet, a szavak mellé vagy helyett inkább egy-egy rajtunk függő, a másikat segítő, parányi tettet. Legyünk készenlétben. Szeretetünkkel, nyitott szívünkkel, meleg szemünkkel, türelmünkkel, hogy ha hozzánk fordul valaki és megkérdi: mit hát és hogyan tovább? – érvényes, megfontolt választ adhassunk. Mert amennyire a kéretlen-éretlen tanács káros túlcsordulása a jóakaratnak, a kérésre megtagadott tanács a kiapadt részvét jele. A panasz meghallgatása, az érdeklődés az iránt, amibe beavatnak viszont sohase tehet kárt, gyakran feloldja a beszélő görcseit. Nagy jótevő olykor a csendes meghallgatás – mai világunkban, amikor mindenki beszélni szeretne, és ahol oly sok a hiábavaló fecsegés.

J.A. (1999)

 

A NYELV MEGFÉKEZÉSE

„Ami a szívemen, a számon!” – gyakran dicsekszik az ember, szókimondását fitogtatva, olyankor is, amikor bizony butaságokat beszél, vagy éppen meggondolatlanul fecseg… „Ami a szívemen, a számon” – fontos követelmény, csak éppen félreérthető. Mint ahogy az ellentéte is: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” A nyílt, egyenes beszéd nem azt jelenti, hogy minden önkontroll nélkül tüstént a másik arcába vágjuk mindazt, ami első pillanatban a lelkűnkbe tolul. Olykor ajánlatos a nyelvet fékezni, mérlegelni: az igazság vagy csak a puszta indulat késztet-e arra, hogy gátlás nélkül nyilvánuljunk meg. A sértő fogalmazás nem őszinteségünk, hanem bárdolatlanságunk jele… A bensőnkben képződő, hirtelen, fésületlen vélemény gyakran kíméletlenül leegyszerűsített: „micsoda marhaságot dumálsz!”, „de ronda ez a cipő!”, „Milyen alávaló gazember, aki…?” Jó, ha működik a szelidítés, a szűrés, úton a száj felé, hogy ami elhangzik, igaz maradjon, mégse sebezzen: „Szerintem nem úgy van, ahogy mondod”, „ez a cipő nem az én ízlésem”, „Számomra taszító, ha valaki…” A tapintat, a stílus még nem változtatja meg a közlendők tartalmát, nem torzítja hazugsággá. Mert eredetileg „ami a szívemen, a számon” követelménye azt célozza, ne legyen hasadás gondolatunk, érzésünk és az elhangzó szavaink lényege között. Igen vagy nem – helyes, ha beszédünkből határozottan, világosan kitetszik. Csak a hogyan nem mindegy. Egyébként is, jobb, ha árnyaltabban értelmezzük a közmondásokat. A helyzet szabja meg, mikor, melyik érvényes. “Ne szólj szám, nem fáj fejem!”, a gyáva ember menlevele, ha olyankor lapít, amikor valaki érdekében színt kellene vallania. Okos óvatosság azonban, ha két szitkozódó, marakodó fél közé nem állunk be fröcsögő harmadiknak vagy kéretlen békebírónak, és józan önmérséklettel elfojtjuk feltűnési viszketegségünket, amely arra ösztökél, hogy mindig mindenbe kotyogjunk bele, csak azért, hogy hallassuk a hangunkat… Vannak esetek, amikor hallgatni valóban arany, de bizony vannak esetek, amikor viszont hallgatni bűn… Mindenre ráhúzható, abszolút érvényes magatartási formát nemigen találunk. Victor Hugó A nyomorultak című regényében a soha nem hazudozó apáca – hogy megvédje a menekülő Jean Valjeant, bizony hazudik. S bizony akkor vétkezett volna, ha kötelező fogadalma szerint, az igazat mondja, útbaigazítja az üldözőket… Bánjunk hát csínján a nyelvünkkel. Nem kell mézbe mártani, de méregbe sem! Használjuk felelősséggel Isten egyik legnagyobb ajándékát: a beszédet.

J.A. (2000)