Az értelmiség nyomorúsága

“Az értelmiség nyomorúsága, minél zajosabb csinnadratta övezi, annál látványosabb. A szellemi ember csöndes, munkálkodása szinte észrevétlen, felelőssége mégis óriási: teszi-e a jelenben ugyan még csak részben kivitelezhetőt, mondja-e a még csak alig fölfoghatót, bírja-e a majdnem elviselhetetlen magányt és értetlenséget.

…Az ilyen-olyan, már ravaszabb rendszer pedig (a hangzatos jelzővel ellátott áldemokrácia) már nem fizikailag gyötör, nem a mozgásban korlátoz, hanem kilúgoz, manipulál, beígér, fölbérel és megfizet. Ez a fenyegetőbb. Ez az a csapda, amibe nem szabad az értelmiségnek besétálnia; de ha csak értelmiségi marad, könnyen lépre megy.

Ha győz az „ügy”, az írót a társadalom lassan, de biztosan lekoptatja, érdemeit elfelejti. Ha pedig veszít, a zászlóhordozót egykettőre kiirtják, vagy – ami még szomorúbb – megpróbálják a másik fél zászlaját a markába nyomni. Néha, sajnos, sikerrel.

Fütyül ránk a társadalom – hacsak nem mi vagyunk hajlandók a pártok dallamvezetése nyomán fütyülni. Ettől a jó ízlésű író tartózkodik; nem is képes rá; hallgat; vagy belátja: akár ír, akár nem ír, ez önmagán kívül talán senkit sem érdekel. A „társadalom” megy a maga feje után, a többség a könyvet, ha elég rikító és pehelykönnyű, pillanatnyi szórakozásként elfogadja, s az összelapított kólásdobozzal együtt az ablakon kihajítja. Nem is kár érte. Fogyóanyag. Mások a számukra olvashatatlant puszta sznobériából a szembetűnő polcon tárolják. Megfér itt egymás mellett súlyos és üres; nem bántják egymást, egyelőre le sem is lepleződnek.

Vajon az értelmiségnek kell eszmékkel ellátnia a társadalmat? Ez volna a rendeltetése, hogy a saját kútfejéből kipattant, egymással vérig ütköző „igazságokkal” tündököljön? Vagy egyszerűen (és nagyszerűen) csak ki kellene olvasnia a világlét törvényeiből, persze önnön korára és hazájára alkalmazva: merre és hogyan? Én ebben az érzékeny közvetítésben hiszek. Amikor a hiteles személyiség tud valamit az örökből, amihez aztán szerzett, megszenvedett gondolatát hozzáadja; a monoton, elvékonyodó jövőképet így dúsítja fel. A szellemi ember és a valódi értelmiségi mindig az ideológiák fölött gondolkodik.

A kényszerrel hirdetett, megparancsolt eszme, eredetében bármily nemes és igaz, terjesztése során óhatatlanul téveszmévé züllik, szimpla ideológiává süllyed, mert a szabadságot, a szabad akaratot veszi semmibe. Az egyén szabad akarata nélkül pedig nincsen útválasztás, csak egybeterelés; nincsen meggyőződés, csak érdek.

Ami meg van írva – meg van írva. Hat a nagyidőben; akihez valóban eljut, abban tovább dolgozik.”

(1995) J.A.