Most itt, a déli féltekén filmezek, ahol épp rügyeznek körülöttem a fák…
Pár napja érkeztem…

36 órás repülő út után Ausztráliaban volt az utolsó átszállásom arra a repülőgépre, amelyik már Új Zélandban ért földet.
Az Emiratus légitársaság jelenleg a világon létező legnagyobb Airbus-ába bezsúfolódva sok német, amerikai, egyiptomi, indiai turistával és üzletemberrel volt szerencsém együtt utazni.
Ahogy láttam, én voltam az egyetlen, aki magyar útlevéllel érkezett a reptéri határőrök ellenőrző posztjaihoz.

Az első meglepetés akkor ért, amikor ránéztek az útlevelemre, majd kedvesen, de határozottan elvezettek.
Hmm…
Ilyenre általában az USA-ban vagy éppen az ausztráliai belépéseknél számíthat az ember, ahol nagyon keményen megnézik, kit engednek be az országba.
Na de itt, ezen a szigeten, a világ végén?!

Igen… elvezettek, és nem csak engem… Tizenéves német fiatalokat, nepáli szerzeteseket és másokat is.
Engem először egy nagy terembe vittek, ahol akár a reality sorozatokban, hatalmas asztalokon kiterítik az ember összes csomagját.
Egy fiatalember éppen egy állig felfegyverzett határőr előtt állt a szétszedett holmijával….
Sírt…
Aztán kiabált…

Bevillantak régi emlékek, amikor annakidején a román határon “élveztem”, még mint kisgyerek a szekusok perverzióit…
Visszaugorva a jelenbe mélyet sóhajtottam és felkeszültem lelkileg… Kicsit később kiderült, ezt igencsak jól tettem…
Három órán keresztül különböző helyiségekben különböző hivatalos új -zélandi rendőri és határőrizeti szervek kihallgatását volt szerencsém “élvezni”…

Mint a filmekben.

Harmincszor megismételve a teljes élettörténetemet az adott közegnek.
Az ember aki necces helyekre is utazik – és ezen a listán Új-Zéland eddig éppenséggel nem szerepelt az elképzeléseim szerint –, pontosan tudja, hogy ilyen helyzetekben jó igazat mondani, mert ha később belegabalyodsz a saját sztoridba, akkor bizony elvesztél.
Nos, ennek tudatában kedvesen, türelmesen, mosolyogva végigjátszottam velük a játékot.

(Mint utólag megtudtam, az új-zélandi kapcsolatomat a kihallgatásom közben többször is felhívták telefonon, hogy leellenőrizzenek.)
Aztán nagy nehezen végére értek a kis játékuknak és elvittek egy másik helyiségbe, ahol ismét átélhettem a bezártság élményét.
Három kamera a falon, tök egyedül, kimenni nem lehetett, mellékhelyiség sehol.

Várni és várni, hogy eldöntsék, beengednek-e az országukba.
Aztán bejött egy határőr és gratulált nekem, hogy kaptam egy speciális(?!) átmeneti vizumot: most már beléphetek Új-Zéland területére.

Ekkor döntöttem.

Tudtam, hogy ilyen esetekben legjobb, ha kussol az ember és örül, mert “minden jó, ha jó a vége”.

De…

Elkezdtem kérdezni.

Elővettem – mert ezek szerint előrelátóan kinyomtattam még az utazásom előtt! –  az EU és Új-Zéland közötti törvényi megállapodás szövegét, miszerint nekem és még más schengeni országok polgárainak alapból 90 napig mindenféle vízum nélkül van jogom az országban tartózkodni.
Semmi válasz.

Folytattam…

Hogy lehet az, hogy ők egy olyan személyemre szabott vízumot adnak nekem most, amiben az áll (angolul), hogy a visszaútra szóló repülőjegyem dátuma előtt mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül kitoloncolhatnak az országból, vagyis számítsak erre a lehetőségre is.
Még mindig néma csend.

Na, ekkor kitört belőlem a keserű röhögés (szó szerint) és ezzel a reakciómmal a Mauri rendőrt eléggé meglephettem, amikor a papírjaimat (köztük a meghívólevelemet (!) ) félredobva rákérdeztem: hogy de most tényleg, mi a fészkes fene volt a gond velem, fiúk…
A lazaság ismét bejött, ugyanis az officer elmosolyodott és ezt mondta:
“Mert magyar az útlevele. Nem szeretjük a kelet-európaiakat.”
Így. Ezekkel a szavakkal.

De várj csak, kedves olvasó, nem ez a poén…
Amikor már a szigeten belül autóztam a vendéglátóimmal, elmeséltek nekem egy sztorit.
Új-Zéland kormánya egyszer úgy döntött, hogy Afrikából és más hasonló nehézségekkel küzdő helyekről menekülteket fogad be, hogy segítsenek rajtuk és családjaikon.
Ez volt a duma…

Ezeket az embereket szétosztották a szigetnek azon részein, ahol az igazi meló történik, magyarán olyan munkákra küldték-küldik ezeket a szerencsétleneket, melyek az ittenieknek már büdös.
A program egész jól bevált: az elmondásuk szerint ugyanis azóta rengetegen érkeztek a harmadik világ országaiból, amiről persze nem hallunk a médiában semmit.

Ismerős a történet?
Elöregedő Európa? EU-s nagygyárosok tapsikolása a friss (olcsó) rabszolgáknak?

Politikusok ámokfutásának álcázott teljességgel tudatos döntések?
Úgyhogy kicsiben láthatom itt is, ami most nagyban történik a földgolyó másik felén. A tönkretett Európában…

De a “poén” még csak most jön…

“Megdöbbenve” hallottam a vendéglátóimtól, hogy a multikulti szerintük nem működik errefelé sem, s hogy a kormányuk által behozott tömegek nagy része nem akar dolgozni, csak szaporodnak… Ezekkel a szavakkal!
(A vendéglátóim helybéliek…)
Keserűen elmosolyodtam…

“Elámulva hallgattam, hogy mennyi fasiszta, kirekesztő bunkó van a vendéglátóim között, ezen a szigeten is.
Hát már a déli féltekét is megfertőzték a közép-európaiak “kibírhatatlanul diktatórikus, bunkó, unortodox vírusai”?!

Jó gondolkodást…
Frigyes Fogel