Ma reggel megakadt a szemem egy internetes cikken:

“Megfigyelnek minket a bolti lámpák
A Philips olyan világítási rendszerrel kísérletezik, amely telefonunkon keresztül figyelne meg minket.

Idáig semmi új, na de tovább is van (mondjam még?):

A “connected retail lighting system” névre keresztelt rendszer a hagyományos LED-fényforrásokat egyesíti a vásárlók követéséért felelős érzékelőkkel, olyan módon, hogy az gyakorlatilag észrevehetetlen a kívülállók számára. Nem teljesen leplezett megoldásról beszélünk azonban, hiszen a tervek szerint a vásárlók által használt okostelefonok bevonásával együtt lenne csak használható a rendszer, a kapcsolódást egy külön mobilos alkalmazáson keresztül engedélyezhetnénk, cserébe pedig részesülhetnénk a kísérletező kedvű ügyfelek számára meghirdetett akciókban és leértékelésekben. “

hmm…

Tegnap este átmentem a barátommal a szomszéd faluba, mert az a hír járja, hogy ott egy helyen jó pizzát sütnek.
A módos házak övezetében ott a kis étterem, ahova belépve… kongó üresség fogadott. (Ezen lassan már meg se lepődök…)
A bárpulthoz léptem, a pincért üdvözöltem, majd erős szemkontaktust felvéve elmondtam neki, hogy először járok itt: ha jó pizzát kapok, törzsvendég leszek, ha nem, akkor többet nem találkozunk. (A pizza nagyon jo lett 🙂

Amíg a pizza sült, barátommal legurítottunk egy üveg prágai barna sört, s közben szóba elegyedtünk a fiatal negyvenes pincérrel.
– Itt mindig ekkora a pangás?
– Igen, pár éve minden megváltozott.
Már előre hallottam a sirámokait sorolni – gazdasági helyzet, búskomor magyarok és így tovább…
Mégis megkérdeztem, szerinte miért maradnak távol az emberek még egy ilyen szép és barátságos helytől is.

Nem szólt egy szót sem, csak a kezét nyújtotta ki: zongorázni kezdett a bárpulton.

Lehet, hogy a jó kis prágai sör tette, de ahogy meredten bámultam a kezét, egy Liszt zongoraverseny ujjrendje jelent meg előttem, s Kocsis Zoli egyik régi zeneakadémiai koncertje, amikor a Liszt-versenymű utolsó hangját olyan erővel zárta le, hogy a pedál beragadt. Régi szép idők!
Sokáig bámulhattam a klimpírozó ujjakra, mert a srác – tán megsajnált – és kimondta a bűvös szót:
– Facebook… minden fiatal ezt csinálja.

Aztán elmesélte, mit látott a pult mögül az utóbbi öt-hat évben: végignézte, hogyan fogynak el az emberek az étteremből és más közösségi helyekről, és – figyelem! – NEM A PÉNZ MIATT!!!!!!!!
Mert pénz az van, hajaj. Nem is kevés. Itthon is.
Az internet!!!!

De pepitában ugyanezeket a sztorikat hallom kedvenc esztergomi pékségemben a fiatal eladólányoktól is: nincsenek közösségi terek, ahol találkozhatnának , és nem olyan helyekre gondolnak, ahová simán lerészegedni jár az ifjúság, mert csak ilyen van… Esztergomban…
És máshol, nemcsak idehaza.

Világosan kiderül a fent idézett kis cikkből: a mi döntésünkön múlik, hagyjuk-e magunkat behálózni a Póktól, vagy határozott nemet tudunk mondani ezeknek a minket folyamatosan tesztelő erőknek.

Én ismét leteszem a voksom e NEM mellett.

Teremtsük meg – ha kell, újra! – az emberi kapcsolatok szövedékét, mindenki a saját környezetében: hozzatok létre baráti köröket, vagy bővítsétek e meglévőket! Senki nincs egyedül, de ne is érezze magát egyedül! Szólítsuk meg egymást, pinpongozzunk, kiránduljunk, és Beszélgessünk!
Ne töltsük a drága földi időt nyavalygással, a mások hibáinak citálásával, saját panaszaink mantrázásával. Ez már nagyon unalmas, igaz?

Inkább tegyük fel egymásnak azt parsifali kérdést:

Testvérem! Hogyan segíthetek?!
Szeretettel: Fogel Frigyes