2012 előtt egy rövid ideig ismét Budapesten voltam filmeztem kerestem a Kulturális Kreatívokat és döbbenten szemléltem hogy az emberek készülnek a világ végére(!)

2012

Maja kalendárium

Rémlik még valami?! 🙂

Körülöttem néhanyan -az akkor még általam nagyrabecsült szellemi emberek- ontották magukból az írásokat (fel)készülve a dátumra.
2012…

A FÓBIA egyre csak növekedett, láttam hogy többen elkezdtek felhalmozni élelmiszer készleteket(!), a dörzsöltebb megmondó emberek persze vigyáztak a jóhírükre és lavíroztak a látszat életük törékeny felszínén hogyha esetleg mégsem a Majáknak lesz igazuk akkor ez csak egy szellemi korszakvaltás lesz fizikai kataklizma nélkül stb.
Ott voltam, láttam amit láttam, még én is majdnem bedőltem nekik…
Csak pislogtam hogy komolynak tűnő emberek hogyan viselkednek…
És egyre csak növekedett a psychosis lufija.
(Hajjaj… lakva ismerszik meg a…)

Aztán persze nem törtent semmi. Ennyi volt.

De…

Mindezek után ezek az emberkék visszahúzódtak oduikba, szektáikba, egyesek csaladot alapítottak, mások új – régi kezdeményezéseiket vitték tovább, és látszik hogy az idők elteltével néhanyuk lassan ismét előjön kimutatva foguk fehérjét, ismét osszák az észt, jósolnak vagy ahogy C.G. Jung mondta “projektálják” a saját… mijüket is?!

Ha most neveket, szervezetek neveit leírnám akkor lehetséges hogy a szemöldökötök felhúzodna a tejút magasságáig, de inkább megkímélem magam a további kellemetleségektől és inkább most e nelkül fejezem be ezt a kis szösszenetet itt a Csendes-ócean partján korán reggel szürcsölve a konyakos reggeli kavémat legjobb úton az alkoholizmus felé…

De miért is írtam ismét egy hosszabb bevezetőt?

Nos… Ma éjszaka megakadt a szemem Márai nemrég kiadott könyvén: “Sok a nő?” címmel mely a 1940-42 közötti publicisztikáit tartalmazza…
Felütöttem ezt a szép vaskos kiadást és pont a következő írás került a szemem elé amit most nyomban meg is osztok veletek.
Szerintem tanulságos…

Jó gyógyulást azoknak a bizonyos 2012-es károgóknak, és ne feledjük Aquinoi Szent Tamas gondolatát amit már sokszor idéztem ezeken a felületeken is:

“Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van.”

Szeretettel,

Frigyes Fogel
San Francisco 29.06.2016

A JÓS

“Vigyázz, figyelj, fordítsad el fejed, nézz másfelé…; nem, már késő. Már észrevett és felénk tart. Egy pillanat még és itt lesz, megáll az asztal előtt, a legfrissebb újságokkal kezében, biztos és széles mosollyal arcán. Természetesen ezt kérdi majd, diadalmasan: „No, megmondtam?…” S én kényszeredetten vigyorgok majd, és udvarias fejbólintással felelem: „Igen, megmondta.” Aztán leül és elmondja. S megint igaza lesz. S közben mindegyre a múltat emlegeti majd, ennen hasára vereget, örökké tanúságra hívja az eseményeket, és bizonyít. S mindig igaza lesz, ahogy mindig igaza volt. Mert ő az undok ember, aki megmondta, aki csakugyan előre látta, és kertelés nélkül „kifejezést adott gyanújának” – előszeretettel használ ilyen szavakat -, ő az, aki már tavaly márciusban sejtette, s egy társaságban, ahol azóta is gyakran emlegetik, szó szerint megjósolta – mit? Hát az egészet. Megjósolta, hogy baj lesz. Mert azzal a zseniális fejével ő már évek, igen, évtizedek előtt gyanította, hogy az egész, úgy, ahogy van, nem vezethet jóra. Hallott valamit, olvasott valamit, s a hallottakat és olvasottakat lángelméjében csoportosította, megvizsgálta, elemezte, részeire bontotta, aztán agyának zseniális mézgájával megint összeragasztotta, s akkor megmondta, három év előtt, márciusban, egy budai kávéházban, több tábornok, egyetemi tanár vagy drámai szende és alanyi költő jelenlétében, hogy az egész dolog, úgy, ahogy látszik, fejlődik és alakul, végül is nem vezethet jóra. S tökéletesen igaza volt. A részletekben is igaza volt. Mert tagadhatatlanul ért hozzá, mesterségéhez, a jósláshoz, sokat tanul, minden szabadidejében francia, angol, német és olasz lapokat olvas, leveleket kap Koppenhágából, van egy ismerőse az angol halászati minisztériumban, kapcsolatai a stockholmi japán követséggel elsőrendűek. Ezért nem téved soha. Nem is tévedhet, mert az általános tétel, melyre részletes következtetéseit felépítette, csalhatatlan volt és hibátlan – a tétel, mely szerint az emberiség vakon és süketen halad balsorsa felé -, s a részleteket már csak ki kellett számítani, mint a keresztrejtvényben a dél-amerikai folyót vagy a vesebaj latin nevét. Ő tudta, a disznó. Összeszorított fogakkal, némán és keserűen nézem. Igen, már észrevett, már felénk tart. S mindjárt itt lesz, megáll és leül s elkezdi… – mit? Hát a többit, amiben megint csak igaza van. Elmondja, hogy ez még nem a vég, nem is a vég kezdete, ez még csak előjátéka az előjátéknak, még messze van az első felvonás, hol tartunk még attól, hogy a japánok megegyék a kínaiakat, s Dél- Amerikában kitörjön a szociális forradalom! Nyugodtan ad elő, beszéd közben nem néz a hallgatókra, kissé túlnéz az emberek fején, a jövőbe néz. A jövőbe, mely sötét. Miért sötét? Azért, mert ő tudja, s tudod mit? – azért, mert ennek az undok embernek csakugyan igaza van, eddig még nem tévedett, a részleteket is remekül agyalta ki, a jövőbe lát, melyet minden idegével és eszméletének minden sugarával tapogat, a jövőbe, melyet a jelenből vezet le, dedukciós eljárással, tudományosan, beavatottan és csalhatatlanul. Ez az ember az én legnagyobb ellenfelem. Mert nincs érvem ellene. Mert mindig igaza van. Mert csakugyan megjósolta, három év előtt. S mert érveivel szemben nem érv az én hitem, hogy hiszek a csodában, a lehetetlenben, a kiszámíthatatlanban, hiszek abban, hogy végül is másképp lesz. Mert erre csak legyint, fölényesen, s előhúz zsebéből egy Fehér Könyvet vagy Kék Könyvet, s fejemre olvassa a valóságot, mely pontosan olyan aljas, ostoba és kegyetlen, mint ő mondja és hiszi. Ő az én ellenfelem, mert mindig igaza van, s mert nem mondhatom neki, hogy tartsa két tenyérrel száját, mert nem tudja a titkot, amit csak a költők tudnak, hogy amit kimondunk, az kissé már van is, létezni kezd, mert kezdetben van az Ige, s aztán test és valóság és sors, végzet lesz az Igéből – nem tudja és nem hiszi, hogy ami az ő odvas szájában ma jóslás, az három év múlva kissé azért is lesz valóság, mert ő egyszer, csalhatatlanul kimondta. No, már itt is van. Már vigyorog. Tessék, üljön le, Kovács úr. Hát mondja csak, mi lesz tavaszra?…”

Márai Sándor